Nagymaros a Duna-kanyar ékszerdoboza, ahogy ezt szeretve tisztelt polgármesterünk szokta mondani. Hamvas Béla szerint az északi géniusz hatása érvényesül a vidékünkön. Eszerint az itt élő emberek nem rendelkeznek önálló kultúrával, hajlamosak a melankóliára és természetközeliek. Ez így nagyjából igaz is.

A Börzsöny és a Duna közé ékelődött település nemrég város lett, bár a város nem a legszerencsésebb kifejezés. Ha máshol lenne, már rég belesüppedt volna a magyar települések kilátástalan szürkeségébe. Nagymarost a táj menti meg ettől, és néhány utca, házak a múlt századból, a főtéri gesztenyefák. Mozija, könyvesboltja, úgynevezett kulturális élete szinte nincs, hacsak az nem, hogy a helyi rockbanda olykor lenyomja hat éve változatlan repertoárját a Bethlen Vendéglőben.

A kivételes természeti környezettel a helyiek szeretnek büszkélkedni, ám többségük még mindig sajnálja, hogy nem épült meg az erőmű a Dunán. Pusztul a világ, ahogy Kerouac mondja, pusztul stabilan errefelé is, de a környék még mindig varázslatos.

Amire városunk méltán büszke lehet, az a kocsmák szokatlanul magas száma. Négyezerháromszáz lakosra tizennégy jut. A legendás helyek sajnos már rég eltuntek, így az Ezerjó, ahol koszos függönyök mögött verték a blattot, Jung kocsmája, ahol ingyen ihatott az ember, vagy a Kinizsi, aminek kerthelyisége messze földön a legjobb volt.

Ami van, nem igazán karakteres, de akad néhány, ami megérdemel pár sort. Ki tudja, egyszer még legenda is lehet valamelyikből.

Vízparti remény

A Panoráma söröző lelke a kerthelyiség. Ősztől tavaszig ritkán látogatom, mert belső része szűk, kissé unalmas, s a behavazódó vagy csatakosodó placcot látva mindig elszomorodom. Egyetlen napon vagyok ilyenkor stabil vendég: halottak napján. November elsején jólesik a sörözo melankóliája, stimmel a délutánhoz, amit a sötét hegyen töltöttem el a gyertyafényfohászos sírkertet szemlélve.

De jöjjön csak el az április! Kerüljenek ki újra a napernyok, a székek! Pottyanjon az asztalra az elso "nyárfakukac"! Ez idő tájt, ha valaki keresne, a Panoráma teraszán biztosan megtalál. Ott fogok sörözni és hunyorogni a napsütésben.

Nem véletlen a névválasztás: srégvizavi Visegrád vára, folyamirányban a Szentendrei-sziget csúcsa, a kismarosi vonulatok, északra tekintve pedig a marosi sétány, ami látszik belőle, és hegyek és hegyek. Van úgy, hogy a Duna a placc támfaláig árad. Ilyenkor egészen velencei a hangulat. Egy pillantás a vízre, egy pillantás Visegrád régi, Itáliát idéző házaira, s máris elcsodálkozunk, hogy vaporetto helyett a Kismaros nevű hajócska úszik el előttünk.

Aki tavasszal vagy nyáron jár Nagymaroson, mindenképpen térjen be egy pohárra a Panorámába. Ha megvan hozzá a szíve, hamar úgy érzi majd, mintha egy impresszionista festmény kellős közepén üldögélne: stégek, állóhajók, tányér és üvegcsörömpölés, nagy korsó sörök, gyerekek, kutyák, emberzsivaj, óriás fák, amiknek levelét vízszagú szél tapsikoltatja.

Mindez persze nem érdeme, hanem adottsága a helynek. A vidék géniuszát keresők jó nyomon járnak, amikor a Panoráma söröző teraszán időznek el, de boros-sörös meditációjuk csakis akkor lehet sikeres, ha immúnisak az erős kajaszagra, a várakozásra, a giccslampionok reklámfényére és a hifipuha hangmaszlagra, amit a kereskedelmi rádiók sugároznak a kiakasztott hangszórón keresztül.

Hangszerektől a bankautomatáig

A Bethlen vendéglő a Fő téren található. Ajtajához meredek lépcsők vezetnek, ajánlatos a lábunk elé nézni. Belépve azonban inkább tekintsünk fel: a plafonon nagybőgő lóg, sőt egy egész zongora, aminek lábai a plafonhoz vannak rögzítve, s aminek a klaviatúráját egy ugyancsak fordított testhelyzetű alak püfölné, ha nem volna bábu. Körbetekintve szemünk hol egy régi mozsáron, rokkán, nyergen vagy a falakon függő, sok-sok eladó tájképen akadhat meg. A vendéglő két, viszonylag tágas helyiségből áll. Aki az intimebb szegleteket szereti, a külső részt választhatja, akinek a nyitott asztal körüli üldögélés esik jobban, az belül, a szépen megrakott kályha közelében foglal helyet. Leghátul biliárdterem is működik, nyáron pedig beüzemel az apró, néhány műanyag székből- és asztalból álló kerthelyiség.

A "Betmen" vagy "Betlehem", ahogy az itteniek emlegetik, kétarcú: hol csöndes, nyugalmas, hétköznapi profilját mutatja, hol az ellentétes másikat, a hétvégit. Ilyenkor a vendéglő fiatalokkal telik meg, akik telefüstölik és telebeszélgetik a légteret, itt eresztik ki a gőzt a vizsgák stressze vagy a heti meló után.

A Művelődési Házon kívül ez az egyetlen marosi hely, ahol koncerteket rendeznek. Főleg a környék rockbandája nyomul, de olykor más mufaj képviselői is megjelennek. Egyszer két külföldi fiú muzsikájához volt szerencsém. Népzenéket adtak elő, sajátos felfogásban. Az egyik tangóharmonikázott, a másik hegedült.

A Bethlen vendéglő egyetlen veszélye, hogy sokáig tart nyitva. Ezért aztán a haza igyekvő szomjas könnyen leragad, belefeledkezik a beszélgetésbe, sörözésbe. És ezt persze nem csak a másnapja, de a pénztárcája is bánja. Főleg, ha a sörhöz jólesett néhány Unicum. Amivel a gyanútlanul fizetésképtelenné vált vendéget vigasztalhatom, az az, hogy közel a bankautomata, s mint tudjuk, bizonyos kártyákkal akár mínuszba is lehet menni.

Hova lett a bor?

Folytassuk a lényeggel. A kocsma szentély, miként az erdő, a könyvtár és a múzeumok félhomályos termei is azok. Azt hiszem, ebben semmi túlzás nincsen. Éppen ezért igen érzékenyen érint, ami manapság e szentélyben, a kocsmákban történik. A helyzet az, hogy a kocsma, ahogy az emberiség egésze is, súlyos válságban van. Az okok nagyon is messzire vezetnének, ez az írás nem is kívánja boncolgatni a tárgyat. Csak egy példa.

A Bufi nevű nagymarosi söröző már a nevében is híven tudósít a falai közt dúló állapotokról. Nevét talán inkább Böfire változtatnám, a hitelesség kedvéért. Az igénytelen berendezés már szinte szót sem érdemel. A műanyag kerti székek, a művirág-kompozíciók, a játékgépek. Ahol játékgép van, ott nekem sok keresnivalóm nincsen. Itt több is akad. Bor nincs. Az itallapon ugyan olvasható a kis- és a nagyfröccs elnevezés, ez azonban ne tévesszen meg senkit. Ugyanis bor nincs, ahogy a magyar kocsmák túlnyomó részében úgyszintén nincsen. Amit mifelénk bornak neveznek, az egyes források szerint bizonyos romániai bányák ülepítőmedencéiből származik, ahonnan furfangos kereskedőemberek meregetik ki az éj leple alatt, megbízható szemtanúk szerint viszont fényes nappal. A kannákra aztán rányálazzák, hogy "alsógödi zweigelt", "vácegresi kékoportó" vagy "pócsmegyeri cabernet". Amit a Kárpát-medencében ma fröccsként tisztelnek, az egyszerű idegméreg, ennek áldásos hatásairól a tiszai kecsegék - ha vannak még ilyenek - bizonyára hosszasan tudnának mesélni. És még valami, egy másik különös tünemény, amit a Bufi kínál nékünk: a Vácon készülő házi sör. Kitűnő hashajtó főzet. Megfigyeléseim szerint a rendellenes bélműködés első jelei öt korsó után kezdenek mutatkozni.

Ám előtte még szorítsuk össze valahogy farpofáinkat, csoszogjunk el a vadonásúj zenegéphez, és nyomassunk be egy Ganxsta Zolee-számot. Hallgassuk végig a véres őszintét. Aztán már nyugodtan befoshatunk.

A kocsma zaja

A Vadász poharazó az egyetlen korcsma kicsiny városunkban, ahol valóban érezhető a Börzsöny áldásos közelsége. Ne kérdezze senki, hogy miért? Csak.

A Vadász poharazó egyszerű, már-már aszkétikusnak mondható berendezése mindig gyermeteg örömmel tölt el. Olyasmi, mintha kavicsot forgatnék a tenyeremben. És ez nem pátosz, nem is a kedvező kritika esetére beígért nagyfröccsök vezetik tollamat.

A hely mentes mindenféle giccstől és hivalkodástól. Nincsenek játékgépek, és nem szól a rádió sem. Az a jó, mikor az a massza szól, sok ember beszél egyszerre, és mindenki a maga módján dadogja körbe a megnevezhetetlent. Itt az a massza szól.

Mostan pedig a lényeg, ezt kötelességem csupa nagy betukkel ideírni: A BOR IHATÓ. Béla bácsi, a tulajdonos, négy éve tokajival nyitott. Ez ugyan már a múlté, de a jelenlegi kínálat még így is legyalázza a Duna-kanyar valamennyi kocsmáját. A fröccs iható, nem nagyon jó, de iható. Különösen a kékfrankos kis- és nagyfröccs. Van csapolt sör is (HB korrekt áron), a szokásos tömények, de a lényeg, ezt nem lehet eleget hangsúlyozni, az iható fröccs. Meg a hely varázsa. Olykor mintha egy korai Hemingway-novella színhelye volna. Az emberek itt szűkszavúbbak, mint máshol, és itt tanyázik Feri bácsi, a börzsönyi hiúz. Napi harminc fröccse fölött cigizget a bejárattól jobbra, mindig ugyanazon a helyen. Rügyeznek a bükkök, felhő ült a Hegyes-tetőre, a Világos-réten ötven éve erdészház állt, ilyeneket mond, általában magának, csak úgy maga elé. A pipafüst a Vadászban osztatlan elismerést arat. Ez fontos dolog, ugyanis a nagymarosi kocsmák általában nem nagyon tolerálják a pipát. Megtűrik, de folyamatos megjegyzésekre számítson az, aki ilyesmivel próbálkozik. Itt komoly férfiak kérnek egy slukkot, firtatják a márkát, vállon veregetnek.

A viszonylag korai zárórát a Vadásztól eltűröm, sőt, inkább hálát rebegek érte, mert így pipázgató, kedélyes férfiúként távozhatok fél kilenckor, nem pedig botladozó, órák óta folyamatosan csukló vadállatként, ahogy olykor más helyekről szoktam volt.

Így nevel engemet Béla bácsi.

A kerthelyiség néhány, a ház elé kitett asztalból és padból áll. Májusi délutánokon különösen varázslatos. Mintha egy felvidéki bányavároskában lennénk. A babérkoszorú tehát egyértelműen a Vadászé, főhajtás és háromszoros hurrá. Aki arra jár, hívja meg Feri bácsit egy kisfröccsre.

Az elvesztett múlt

A Diófa Nagymaros legöregebb kocsmája, a helytörténeti adatok szerint több mint egy évszázada működik ugyanazon a helyen. Ha a Vadásszal kapcsolatban megemlítettem, hogy ott érezhető a Börzsöny áldásos közelsége, akkor a Diófára azt mondhatnám, hogy itt szinte tapintható.

A Diófa azonban nem élt a lehetőségeivel. Más, szerencsésebb csillagzat alatt álló vidékeken ez a hely már régen patinás vendéglő, turistacsalogató látványosság volna. Íme egy hely, ami már a Monarchiában tisztes hírnévre tett szert, sváb gazdaemberek koptatták fényesre a pultot, ki tudja, tán még Krúdy is elmélázott néhányszor itt, a gyönyörűséges cserépkályhának dőlve.

A Diófa nem élt a lehetőségekkel, fröccse tragikus, kerthelyisége nincs, a patina pedig a belső helyiségben elhelyezett, gyatrán fénymásolt fotókban merül ki.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a fent említett belső helyiség azért még őrzi nyomokban azt a hangulatot, a "békeidőset", a tonettszékekkel, a nádfonatú falvédővel. Igazából a Diófa egész berendezése átlagon felülinek mondható, már "csak" két dolog kéne, és működne a hely: szellem és stílus. Ez a két dolog azonban a Diófából - és sajnos a legtöbb kocsmából úgyszintén - úgy látszik, örökre eltűnt.

Vasút büfé

A Vasút büfé a felvégen, a nagyállomás szomszédságában található. Régi hely, gyerekkoromban is látogattam, persze nem egyedül, hanem apámmal és nagyapámmal, akik az aznapi betonozás fájrontja után öblögették itt a torkukat.

A nyolcvanas évek közepén már magam sem jaffát inni jártam a Vasútba. Börzsönyi kirándulásaink találka- vagy búcsúhelye lett. Itt pezsgőztük el a zsebpénzt, később a háromezer forint körüli kezdő fizetést. Szerettük, mert olcsó, törzsvendéges, zsugás és pöttyös korsós resti volt, ahol sosem röpült a kés. Akkoriban egy Jóska nevu kocsmáros vitte a boltot. Mi csak Pedrónak hívtuk. A pia mellett zsíros kenyeret és cukrászsüteményt is árult. Az volt a "Vasút fénykora".

Manapság ritkán térek be. Többnyire, ha már van a fejemben. Leülök egy üveg sörrel, és bámulok. Még megvan a libafoszöldre mázolt bojler, a parasztmulatságot ábrázoló kedvesgiccs-festmény, megvan a bádogpult és az asztalok is ugyanazok, de.

Útban a vizelde felé, ahol olyan jóízűeket eresztettem a csík fölé az olajfalra, megállok és sóhajtok. A kerthelyiséget felütötte a gaz, a fű magasabb a fapadoknál, az elfajzott körtefa olyan öreg, hogy már meg sem ismer.

Azért érdemes bedobni egy italt a Vasútban. Nincsen Pedro, nincsen isler és zsíros kenyér, a régi arcok, mint például a nyelvcsattogva köszönő gégeműtétes bácsié, ritkán tűnnek fel a füstben, de a kocsma továbbra is olcsó, a kés most sem röpül, és a pesti vonatra várva mégiscsak itt telik leggyorsabban az idő.

Mile Zsolt és Győrffy Ákos