Ízemlékek

Sajdik Ferenci

aki tevés helyett a kacagásra emlékszik

Jól ismerjük Sajdik Ferencet? Koránt-sem. Hiába találkozunk lépten-nyomon könyv- és lapillusztrációival, rajzfilmfiguráival [Pom-pom meséi, A nagy ho-ho-ho-horgász, Bontott csirke reklámfilm vagy híres sorozatai: Hát (m)ilyenek a kutyák, madarak stb.], arról, hogy ki is az aranyos, mókás figurák “szülője”, csak sejtéseink vannak. Hosszú éveket töltött a Rádió- és Televízióújságnál, a Lúdas Matyinál, s többek között lapunknak is rajzol. Munkácsy-díjas és érdemes művész. A kép ezúttal sem lesz teljes, de hadd álljon itt egy ízes-beszédes halvány ceruzarajz tőle s róla.

Meséljek egy romantikus, de igaz történetet? Amolyan Molnár Ferenc-eset, egy csipetnyi édes-bús nyomorúsággal megfűszerezve. Egyszer volt, hol nem volt egy pöttöm, fürge, harmincötös lábú zsoké, Sajdik Sándor. Rajongott a lovakért, no meg egy tüzes pillantású, karcsú bokájú balerináért. Meg is kérte a balettáncosnő kezét, aki boldogan igent mondott. A zsoké a lovakért odaadta mindenét, még az utolsó-ját is, a balerináért meg a szívét.

A zsokénak sohasem volt egy helyben maradása, vándorolt a lovak, a trénerek és a versenyek után. A táncosnő meg csapot-papot odahagyva ment vele. Éppen Neuenhagenben, Berlin egyik elővárosában éltek, amikor világra jött szerelmük első gyümölcse, akit a papa után Sándornak kereszteltek. Ettől kezdve Sárika mert így nevezték a balerinát soha többé nem tette be a lábát az Operába, még a környékére sem.Hamarosan a másodszülött is megérkezett, aki a Ferenc nevet kapta. Nem telt bele három év, és a hitleri Németországban amíg csak egyetlen hazai munkanélküli is volt az országban a külhoniaknak nem adtak munkát. Így a zsoké-szerencse tovább sodorta a négytagúra szaporodott családot, egyenest

Athénig. Úgy tartják, a kistermetű férfiúkba többnyire nagy önérzet szorul. Igazság lehet a mondásban: apám Athénban menten összekapott a trénerrel, s illa berek, nádak, erek, haragjában meg sem állt Dániáig, a lóversenypályáig. Sárika a két fiúcskával azókori városban rekedt. Anyukám, sose izgasd magad! hangzott a búcsúnak kissé kurta üzenet. Mit volt mit tenni, élni, s főképpen enni kellett. A hajdani balett-táncos talpraesett volt, megtanult görögül, eladásra kézimunkázott, iskolába íratta a fiúkat, s őzte az egyik legolcsóbb görög egytálételt, a kimát. Mi, farkasétvágyú srácok szempillantás alatt felfaltuk a milánói makarónihoz hasonló húsos-paradicsomos tésztát. Róttuk a hőségben a kilométereket, gyalogoltunk az iskolába. Titokban áldottuk azt a görög szokást, hogy, ahol halott vagy esküvő volt a háznál, a kőkerítésre apró porcukorba hempergetett süteménnyel telt tepsiket raktak ki az arra haladóknak. Sétálva lehetett süteményt falni! Teltek a hónapok, az évek, a pénz csak csurrant-csöppent, el-eladogattunk ezt-azt. Mégis, amikor anyám ebédre kisütötte az első nehezen megvásárolt bárányszeletet, uzsonnára felpakolta a napraforgómagból préselt balkáni tömény édességet, a halvát, már csak csekély haragot, de annál több szeretetet őrzött a szívében a bohémlelkű zsoké iránt.

Csakhogy 1941-et írtak, egyre szűkebbre fonta vészterhes köreit a világháború. Athén akkoriban úgy tűnt, hogy Budapesttől fényévnyi távolságra esik, hát még Dunakeszitől. A vidámságáról, jó kedélyéről híres édesanyám a bombák sokasodó zúgása miatt egyre inkább hazavágyott. S ha egyszer hazavágyott, nem teketóriázott, megszervezte hazatérését a gyerekekkel együtt. A Dunakeszin lévő nagy családi ház némi viszontagságok után, tárt karokkal várta. Innen karnyújtásnyira volt Alag, a lóversenypálya. A papa is hazaért Dániából, s végre újból együtt a család testvérrel, nagyszülőkkel egy fedél alatt. Kalandos életünknek vége szakadt, többé nem mentünk külföldre, legalábbis lóügyekben.

Nagy egyetértésben és nagy konyhában élt egymás mellett több generáció. Rendszerint tízen ültünk asztalhoz, ahol halálpontosan anyám ezt még Németországban megszokta tizenkettőkor ott gőzölgött az asztalon az ebéd. Ekkorra jött haza a papa a lóversenypályáról.

A mama nem szűnő energiával szőlőlugast telepített a kertben, megjavította a villanyvasalót, pillanatok alatt elvégezte az apró-cseprő ház körüli szereléseket, eredményesen intézte a sokasodó családi ügyeket. De mindenekelőtt heti gyakorisággal megfőzte a világ legjobb szárazbabfőzelékét, fokhagymásan, tejfölösen , hétvégi pörköltjét amiért én kevésbé rajongtam , húslevesét, sült húsát. Akkoriban nem volt olyan nagy “húsosság”, mint manapság, inkább főzelékeket, zsenge zöldbabot, savany-édes paradicsomos káposztát, gyenge tejfölös tököt ettünk. Ezekben nagymester volt, no és a süteményekben: a lekváros rácsos, a diós-csokoládés linzer, a karácsonyi ezerféle apró...! Egyébként apám már csütörtöktől alig evett a vasárnapi verseny miatt, de a részét eltetette vasárnap délutánra, ami persze addigra jócskán megdézsmálva várta. Nem is arra emlékszem elsősorban, hogy mit ettünk, hanem hogy mekkorákat nevettünk a családi ebéd alatt. Nagyanyám, anyám, de apám is jókedélyűek voltak, dőlt belőlük a humor, a jobbnál jobb bemondások. A soha el nem szalasztott poénok röpködtek az asztalnál. Előfordult, hogy egyszerűen nem tudtunk enni a kacagástól. Úgy látszik, az örökletes családi humorérzék esetemben a kezembe szorult: a rajzaimba. Világéletemben karikatúrák kerültek ki a kezem alól.

Anyám gördülékenyen megszervezett, ámde bohém háztartása erősen hatott a családi életemre, hiszen iskolatársam s későbbi feleségem is ideköltözött kezdő ifiasszonynak. Tizenhat évig éltünk velük s a bátyámékkal. A konyhában a legterebélyesebb személyiség a fehér porcelánfogantyús fekete tűzhely volt, dupla leerrel (sütővel), amit három asszony állt körül, háromféleképpen főzve egy levest, ki habarta, ki rántotta, ki csak úgy staubolta... Békétlenség helyett, inkább anyám keze alá dolgoztak. Csak, amikor elköltöztünk derült ki, hogy olykor a levesből főzelék sűrűsödött, vagy a főzelék levessé hígult.

Idestova negyvenhét éve eszem a feleségem kosztját, de almásával és saját készítésű szörpjeivel felülmúlja anyám ízeit. Mindkét fenséges finomság receptjét az ő jóvoltából megosztom Önökkel. Az almáshoz sok minden kell, mindenekelőtt egy férj, egy olyan, mint én, aki az almát megpucolja, még ha másfél kilónál több, akkor is. Egy 25 dekás margarint 60 deka liszttel eldolgoz egy egész tojással és két sárgájával, egy citrom reszelt héjával és levével, egy kevés tejföllel, egy sütőporral, csipetnyi sóval, 15 deka kristálycukorral és összegyúrja. Az almához csak kevés őrölt fahéjat érdemes hinteni, mert különben elveszi az alma eredeti zamatát. S tudnivaló: nem szabad háttérbe szorítani az eredeti ízt, legyen minden az, ami. Kivajazott tepsibe teríti el a tészta felét, meghinti egy kanál grízzel, nehogy elázzon a ráegyengetett sok-sok almától, amit csak ekkor reszel le, és hint meg cukorral, gyorsan, hogy a leve megmaradjon benne. Majd újból betakargatja minél vékonyabban a tészta maradékával. Ez az alap-almás, a legfinomabb savanykás Jonatánból, de más gyümölccsel is pompás édesség.

A szörpök szörpje eleinte bodzából állt, vagy tíz-tizenöt virághoz, ahány liter langyos vizet öntött, annyiszor 70-80 deka cukrot használt el, amelyből tizenöt dekát előzőleg megkaramellizált. Citrompótló tablettákból tizenöt szemet, és egy egész megtisztított citromot összevágott. Ezt az elegyet hagyta állni. Később akácvirágból, rózsasziromból (kivéve a permetezettet) és jázminvirágból is sikerült a szörp. Csak egy a baj, hogy sosem elég és nem illik a másik elől felfalni, elinni.

Lejegyezte: Járay Mari