Ízemlékek

Tordai Teri

aki tartármártásban verhetetlen

   Míves, már-már áttetsző porcelánfigura. Magas, ámde kecses, törékeny és romantikusan elegáns. Ő a Tordai, a gyönyörű, született sztár csak éppen a szocialista tábor nem kedvelte az amerikai típusú filmcsillagokat, még hasonmásukat sem. Ezért külföldön kereste boldogulását, nagy sikerrel. Hazatért, és szerencsésen átlendült a pálya nehézségein, az idő múlásával fokozatosan megtalálta önmagát. Szépségét megőrizve, egyre inkább a karakterszerepek felé hajlik. Az idei veszprémi évadot Agatha Christie Tíz kicsi néger című darabjával nyitja.

   Egerben nőttem fel, noha Debrecenben születtem. Szüleim a bombázások miatt költöztek el anyai nagyanyámékhoz. Innen kezdve valamennyi gyerekkori emlékem jól elkülönülő történetekből álló dokumentumfilmhez hasonlítható. Az első ilyen moziképen a nagymamát lehet látni, a kertes kisvárosi házzal a háttérben. Mindig háztartásbeli volt, ahogy ezt a meg nem becsült, de dolgos állapotot kissé lenézően akkoriban nevezték. A nagymamát ez egy csöppet sem zavarta. Élte a tisztes polgár-asszonyok életét. Tőle lehetett megtanulni, hogyan kell mosogatni, stoppolni, damaszttal, szalvétakarikával jó mód benyomását keltve megteríteni. Ablakaink párkányán ott sütkérezett a kovászolódó uborka, és szállt a kertben az aranyló napsugarat búcsúztató szilvalekvár édes illata. Mióta az eszemet tudom mindig volt nálunk befőzés. A kamrában katonás rendben várakoztak a kompótok, befőttek, dzsemek, hogy áldozatul essenek a csikorgó fagyok idején, a foszlós kalácsoknak, az ünnepi süteményeknek vagy “csak úgy egy kanálkával torkoskodva” gyermeki kedvünknek. Amire délután ötöt ütött az óra, nagyanyám, mint aki jól végezte dolgát (és ez megfellebbezhetetlenül így is volt nap mint nap) rendbe hozta magát. Láttam, amint fülbevalót tett a fülébe, leült az öblös fotelba, elkortyolgatta illatos teáját és olvasott.

   A második képben csak egy rövid, villanásnyi jelenet elevenedik meg: jött egy keletnémet tánctanárnő Egerbe, s anyám azonnal beíratott tánciskolájába balettra a nővéremmel együtt. Ennek az lett a következménye, hogy a méretes damasztselyem szalvétákból (jobb híján) tüneményes balettruhákat varratott... 1951-et írhattunk ekkoriban.

   Nem volt frizsiderünk. Másoknak sem. Jól emlékszem a kertünk végén lévő mély kútra. Vödrökben engedtük le a kútba a hűteni valót, az italokat vagy a nagy hasú görögdinnyét.

   Ez a kép még korábbi történet. Egyszer a mama ügyeskedett, szerzett egy jó adag lóhúst. Apámnak, aki kissé kényesebb gyomrú volt, nem vallottuk be. Elkészült a “mű”. Feltálaltuk. Kínos csönd állt be. Majd: “Te, Lili nem túl édes ez a hús?” Kiderült a turpisság. Apám évekig nem evett meg semmilyen húst. Máskor, ez egy kicsit később történt, anyám vett egy malacot. Gondolom, elege volt a szüntelen sorban állásokból, a küzdelmes beszerzésekből. Olyan tízéves forma lehettem. Terikém, mondta: gyere velem. Dagasztotta mellem a büszkeség: fontos feladatra visz magával, vele kell maradjak! Útközben elárulta, malacért megyünk a város másik végébe. Nem volt még kötelünk sem, amit a nyakába kössünk. Este 9-re terelgettük haza a disznócskát egy bottal, elég kalandosan, át a városon. Hajnalig a mosókonyhában szuszogott. Pirkadatkor érte el a vég, levágattuk, iszonyatos, kétségbesett visítás közepette. Apám, aki nagy tiszteletben álló bíró volt Egerben, egyenesen kiszaladt a világból. De frissen sült hagymás vért azóta sem ettem. Mi töltöttük meg a hurkát, kolbászt, sütöttük le húst, nagyanyámnak ezekre is megvolt a jó receptje.

   A karácsonyi készülődéskor karamellás illat terjedt szerte a lakásban. Az őrölt diót szépen egyenletesen kellett belehinteni a nagymama receptje szerint főzött még lágy, langyos szaloncukortáblákba. Ha kihűlt, vizes késsel vágtuk kockákra, és csomagoltuk a magunk rojtozta selyempapírokba. Azóta lehet tőlem a világ legfinomabb zselés, marcipános, csokoládés szaloncukra meg sem közelíti azt a régit. Hová lettek azok a nőiszeszélyek, csörögefánkok és a szegényebb polgári háztartások vasárnapi “tortái”, a rácsos linzerek! Szerettem az otthoni konyha mindig megbízhatóan, egyformán finom ízeit, s főleg a hangulatát. Egyébként nem foglalkoztatott az étel, az ételkészítés mibenléte.
   Az utolsó képsor él a legélesebben bennem. Ősszel, apró gyerekputtonyba szedtük a szőlőt keresztapám szőllőjében. A legnagyobb mulatság volt a szüret. Kora reggeltől egyre csak borítottuk a kövér fürtöket a hordókba. A langyos délutáni napsütésben a környékbeli parasztokkal együtt tapostuk mezítláb a szőlőt. Estébe hajlott mire lementünk a Szépasszony völgyébe, ahol a pince volt, a bográcsban gulyás vagy pörkölt rotyogott. A “nagyok” megkóstolták a mustot, a murcit és valamelyik jóféle régebbi borocskát. Nem emlékszem arra, hogy valaki ne tudott volna mértéket tartani. Az asztalra könyökölve, álmosan, elfáradva hallgattam anyám gyönyörű hangját, olyan mesebelien szépen énekelt.

   Hirtelen, tizenégy évesen Pestre kerültem, tanítóképzőbe jártam. A kollégiumban egy életre megutáltam a főzelékeket (ez azóta már változott). Főiskolás koromban, ha nagyon nem állhattam a menzát, olcsó menükre fizettem be a közeli kisvendéglők valamelyikébe. Továbbra sem sokat törődtem az evéssel. Jöttem-mentem, filmeztem, itthon és külföldön, ott ettem, ahol éppen voltam. Pontosabban nem ettem. A németek rántott húsát, azt ugye jól ismertem, de a knédlijükből a világért sem ettem. Azt hiszem, kezdetben eléggé el nem ítélhető módon viselkedtem Olaszországban. Nem nyúltam semmihez, sem a pizzákhoz, sem lasagnékhoz, mivel az olasz konyha nem is hasonlított az otthonihoz. Folyton a szülői ház ízeit kerestem. A lepényhalhoz mutattam még némi bizodalmat, a békacombot viszont remeknek találtam. Ismerős volt. Visszahozta gyermekkorom elveszettnek hitt világát. Egerben a paraszt-asszonyok a piacon árulták, s mi sokszor vásároltuk tőlük.
   Megszületett Lili, harminchárom éves voltam és a terhesség javát otthon töltöttem. Megtört a jég. Ráértem. A szakma sem foglalt le túlzottan. Vásároltam egy halom szakácskönyvet, és nekiláttam életem első juhtúrós galuskájának. Mire a tészta összeállt, a víz felforrt, sőt, elforrt, a galuskák sehogy sem akartak a fazékba potyogni, a vízzel együtt folytak le az edény két oldalán. Több volt belőlük kívül, mint belül. Küszködtem a szaggatással, s a túró sem engedelmeskedett. Egy gyenge maréknyi azért jutott a tányérba. Drága nagyanyám már a túlvilági konyhák egyikéből leste sete-sutaságomat. Senki sem tolt le. Közben elkezdtem megszeretni a főzelékeket is habarva, pehelykönnyűen. Éppen ma főztem egy kiadós lucskoskáposztát, savanykásan, kaprosan. Mindig kefires liszttel és egy kevés főzőlevével habarom be. Ha van maradék pörköltem, ledarálom, fűszerekkel összekeverem és apró kroketteket sütök belőle. Ezt eszem a lucskoshoz, másnap meg krumplit sütök mellé. Már nem idegenkedem az olasz tésztáktól, a minap csak úgy habzsoltuk Lilivel a spenótos lasagnét, amit darált füstölt sonkával és sajttal raktam meg s a tetejére sajtos besamelt öntöttem. Nagy sikerem van a francia salátámmal karácsony esti vagy más családi összejöveteleken. Elmondom mi a titka. Főzött tartárral készül. Ehhez három nagy evőkanál mustárt (ez adja meg kellemesen pikás ízét), két tojás sárgáját, egy csapott evőkanál cukrot, egy kávéskanál lisztet és egy pár csepp olajat összekeverek. Felöntöm egy bő pohár (két és fél-három deci) vízzel. Habverővel hidegen összekeverem, nehogy csomós legyen. Majd kis lángon kavargatva az első buggyanásig főzöm. Ha kihűlt, citromlével vagy ecettel kedvemre megízesítem. Ez a tartár kissé hígabb a szokottnál, de tökéletes alaplé krumplisalátához is (olykor kevéske majonézzel is “megzavarom”). A franciasalátához almát kockázok fel, megfőzött, apróra vágott zöldséggel összekeverem, és újabban konzerv ananászt is darabolok bele. Pazar a szalonnával megspékelt, tejben áztatott, sült pulykamellhez. Kaszinótojást is szoktam ehhez a menühöz készíteni és mivel nagy snidlinges vagyok – cserépben nevelem –, szeretem megbolondítani vele. Ha kedvük telik benne, próbálják ki.

Lejegyezte: Járay Mari