Kedves olvasók!

A hájas tészta hallatán nem fut össze a számban a nyál, ahogy ez egy gyermekkori íz felidézésekor illene. A hájas tésztáról nekem a disznóvágás jut az eszembe. A csikorgó hideg, a velőtrázó malacvisítás, a pörzsölődő szőr, a vér, a hús, a fortyogó abalé, a sercegő szalonna nehéz, zsíros páráinak keveredése. A kések, bárdok, üstök, vájdlingok, deszkák ijesztő díszlete. A tekeredő hurkák, cuppogó gumicsizmák, feltűrt ingujjú, zsíros karú férfiak látványa. Kisgyerekként képtelen voltam megérteni, hogy egy ilyen nap után hogyan tudnak este jó étvággyal a disznótoros tepsik köré telepedni. S utána jött még a hájas tészta. Tenyérnyi, levelesre nyílt, fehér tésztájából kibuggyant a kissé megpirult még meleg diótöltelék, s körüllengte a háj hamisítatlan illata. Számomra riasztó volt, mint a disznóölés egész véres drámája.

Nem tagadom, ilyen élményekkel a hátam mögött indultam egy februári szombaton Csömörre, ahol évről évre megrendezik a hájas tésztasütő versenyt. Miért pont ezt – kérdezhetnénk –, merthogy itt sincs nagyobb hagyománya, mint bárhol az országban, ahol disznót vágnak. Talán azért, mert ilyen máshol nincs, s errefelé vállalkozó kedvűek az asszonyok. Nem csigázom tovább a kíváncsiságukat: huszonhétféle hájas tésztát kóstoltam meg, s talán négy, ha volt köztük hasonló. Szilva- és baracklekvárosak, diósak, gesztenyések, aprók, nagyok, kerekek, szögletesek, emeletesek, illatosak, édesek és sósak tornyosultak a tálakon. Finomak, ropogósak, mint az asszonyok fehér köténye a sokszoknya fölött. Igazi, finom házi sütemények felvonulásának voltam részese. Némelyiket még a legkényesebb cukrászdák is megirigyelhették volna.

Nem hiszem, hogy valaha is megpróbálkozom a hájas tészta sütésével, de boldogan elmegyek jövőre is Csömörre (legszívesebben Önöket is meginvitálnám), mert nagyon jó érzés, ha az ember megszabadulhat egy előítélettől, – még ha csak egy süteményről is van szó.

Pákozdi Judit