Magyar módra

Csárdák, kocsmák a múltból

A Magyarországot járó utazók már több száz évvel ezelőtt megismerhették a vidéki városok és falvak vendégszeretetét, s erről könyveikben be is számoltak: “Nem lenne könnyebb, mint néhány ismeretség útján egy évig vagy tovább is ingyen élni vagy utazni Magyarországon. Nem kell más, mint hogy igénybe vegyük a nemzeti vendégszeretetet.”

Fenti sorokat 1793-ban gróf Hofmansegg vetette papírra, miután személyesen tapasztalhatta, milyen szeretettel látták őt vendégül ottjártakor minden faluban és városban. Útinaplója igazolja, hogy országszerte csárdák, fogadók és korcsmák sokasága várta a megfáradt utazókat és vándorokat.

Ha az ország keleti része felől indulunk felfedező utunkra, rögtön az Alföld és a Hortobágy jut az eszünkbe. A mai hortobágyi csárda környékén már a 16. század óta állt csárda vagy vendégfogadó. (Maga a csárda szó csak 1740-ben jelent meg a köztudatban. – A szerző.) De még mennyi! Az 1850-es években a nagy csárdán kívül megvolt még a kis hortobágyi csárda, a Medgyes, a Kettős, a Tolvaj, a Sarkad, a Trimpó, a Hármas és még számtalan kisebb korcsma. A hortobágyi csárda híres volt arról, hogy az éhesen betérő vendég asztalára a nap bármely szakában varázslatos gyorsasággal került meleg étel az ital mellé. A hortobágyi gulyás gyors elkészítésének titkát Móricz Pál Hortobágyi legendák, elbeszélések… című könyvében fedi fel: A konyhán a levágott birka- vagy borjúhúst bő, zsíros lében megdinsztelték. Ezt a félig megfőzött parázshúst aztán vaskasztrolban, lábasban hideg helyre tették. Ha gyorsan kellett a meleg étel, a megfelelő edénybe zsírt tettek, majd vöröshagymát aprítottak. Amikor az pirulni kezdett, bőven paprikázták, ebbe az aranypiros zsírlébe aztán szükség szerint a párolt parázshúsból sóval elegendő adagot vetettek.Ezzel a módszerrel alig fél óra múlva már párolgott az asztalon az ízletes étel. A képünkön bemutatott csárda, illetve annak nyugati része 1781 óta áll, keleti szárnyát 1815-ben építették hozzá. Vándorszínészként Petőfi is megfordult errefelé, és szerelmese is lett a Hortobágynak. Hortobágyi korcsmárosné című versében ezt meg is énekelte:

Hortobágyi korcsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam…

Az Alföld másik híressége a Kiskunsági Nemzeti Park közelében található bugaci csárda volt, melynek tiszteletére már 1760 körül verset írt Orczy Lőrinc:

Ó csárda! becsesebb nálam
te szegleted!
Béfogadsz, negyven is
sokszor a vendéged.
Jobb szállásom vagyon
nékem temelletted,
Szükségben nyugovást
király is lel benned.
Maradj tehát békés, puszta
közepében,
Kecskeméti kenyér süljön
kemencédben,
Kőrösi bor bőven keljen
pincédben,
Sok utas nyugodjék
faladnak tövében.

Észak-Magyarországon Miskolc és környéke – Lillafüred, Miskolctapolca – volt a vendéglátás centruma. Lilla-füredet 1891-től gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter kezdeményezésére kezdték nyaralóteleppé alakítani. Így természetesen épültek fogadók, korcsmák és szállodák is. A nagyvendéglő teraszáról (képünkön) csodálatos kilátás nyílt a környező hegyekre és a Hámori-tóra. Miskolctapolca (Görömbölyi Tapolcza) csónakázótava és gyógyvize is vonzotta és vonzza ma is a kirándulókat, vendéglői már az 1900-as években színvonalas szolgáltatást nyújtottak. Szeged vendégfogadói pedig már a 18. században rendelkeztek nyári kerthelyiséggel. A Fekete Sasban II. József trónörökös korában kétszer is megszállt 1773-ban, a Hét Pacsirta vendégfogadó kertjében nyári színkör várta a vendégeket német színtársulattal. A Próféta Szálloda udvarkertje már a millennium idején is kedvelt szórakozóhely volt, itt készítették az egyik legfinomabb szegedi halpaprikást, amelyr ől Gárdonyi Géza így áradozott: A Szegeden főzött halpaprikásra már csak az angyalok mennyei kara mondhat véleményt kürtökkel, csont és rézfúvókkal, cimbalommal és hegedűvel.

A 19. század második felében a Dunántúl nagyvárosai közül Pécs a századfordulóra az országrész legfejlettebb városa lett. Az egyik legpatinásabb vendéglátó helye az Elefántos ház nemcsak vendéglőként, de táncházként is működött, ahol 1822-ben Déryné is fellépett. A századforduló után Radocsay vendéglőként vált ismertté: még a városház áról is idejártak ebédelni. Felkapott volt a századforduló után a Központi vendéglő is, de legismertebb ebben az időben a rövid életű – 1911 és 1917 között működő – Gambrinus volt. A szépen parkosított, szökőkúttal és lugassal körülvett kertvendéglő így hirdette magát a Pécsi Naplóban: Hova menjünk, hogy kellemesen szórakozzunk? Nem vitás, a GAMBRINUS-ba, ahol a legjobban elismert magyaros ételek, eredeti kőbányai tavaszi barna és világos sörök és a legkitűnőbb szentmiklósi zirfándli, furmint, rizling, szkókói és deindoli borok tisztán kezelve kaphatók, s emellett Rácz Guszti hírneves zenekara szórakoztatja a város elite közönségét. Barátom, tudd meg, csak ott lehet igazán jól mulatni!

Következő számunkban folytatjuk korcsmanéző körutunkat a Dunántúlon,a Balaton körül.

Horváth Dezső